Jubileum és elmúlás…

Felesége halála óta Szőnyi Jenő egyedül élt Rhédey utcai lakásában. Annak erkélyéről hatalmas fákra lehetett tekinteni, amelyek éppúgy évtizedek viharait élték át, mint a művész.

Otthona valóságos élő múzeum volt. A lakás falain egy tenyérnyi szabad hely sem volt. A művész képei, rajzai és fényképei takartak be úgyszólván minden négyzetcentimétert.

A látogatók megilletődötten járták be a lakást. Nemcsak a falak, hanem a szekrények is tele voltak a művész alkotásaival. Kincset értek az albumok is, amelyek az elmúlt évtizedek értékes dokumentumai, hiszen nemcsak az ő életével, hanem a magyar művészvilággal is szoros kapcsolatban vannak.

„Ki itt belépsz, templomba lépsz be” – Juhász Gyula e közismert szavait nyugodtan vonatkoztathatjuk a művész lakására is. A magyar kulturális élet számára kincset ér mindaz, ami itt felhalmozódott.

„Körülnézve a barátságos lakásban azt tapasztaljuk, hogy a művész egyénisége a falakról is visszatükröződik – írta Balogh Veronika már említett riportjában. – Látszik, hogy ez az otthon egy tartalmas, szép élet gyümölcse”.

Szőnyi Jenő egészsége már nem volt a régi. „Három lábamra vagyok utalva” – mondta nem egyszer, hiszen már bottal járt. Nem hiányolta azonban az autót. „Meg vagyok mentve a volán melletti elhízástól” – állapította meg nevetve.

Kilencen évesen is megőrizte azonban szellemi frissességét. Most is sokat alkotott. 1992-ben ezeket mondta barátjának, Kopré Józsefnek:

„Napjaimat most a festészet tölti ki. Van hét, amikor öt akvarellt vagy gouache-t, temperát csinálok. Az állványon éppen most egy ágas fát, őszi erdővel a háttérben festegetek”.

A művész nem volt magányos. Tartotta a kapcsolatot a rokonsággal, (különösen Szőnyi László családjával). Barátok és ismerősök is gyakran keresték fel. Balogh Veronikának így nyilatkozott a már említett riportban:

„Nem mindenki dicsekedhet azzal sem, hogy legközelebbi hozzátartozói közül van néhány, akivel testi-lelki kapcsolatot tud fenntartani. Ez a sors külön adománya, mely leküzdi az elhagyatottság érzését. Tartja az emberben a biztonságérzetet, annak ellenére, hogy úgy érzem, egyelőre nem vagyok rájuk szorulva. A lelki kapcsolat azonban többet ér az anyagi segítségnél.”

1992 januárjában lett Szőnyi Jenő 90 esztendős. Erre az évfordulóra már országszerte sokan felfigyeltek.

A Művészetbarátok Országos Egyesülete méltóképpen emlékezett meg a jubileumról. 1992 januárjában kiállítást rendezett a művész életéről és munkásságáról a VIII. kerületi Gutenberg Művelődési Otthonban. Gergely Mihály nyitotta meg a tárlatot, ami a művész 75 képét és rajzát mutatta be, mintegy keresztmetszetét adva a hat évtizedes, alkotásokban gazdag pályának.

Egy másik kiállítás nyílt meg Szőnyi Jenő életéről a már említett Mester utcai felnőtt iskolában. A művész több tanulócsoportban osztályfőnöki órákat is tartott pályájáról. A hallgatók csodálkoztak azon, hogy a mester ilyen idős korban is megőrizte szellemi frissességét és jó kedélyét. Megkérdezték: hogyan lehetséges ez? „Mert mindmáig aktív vagyok” – adta meg a tömör és frappáns választ a művész.

Az évfordulóról a sajtó is megemlékezett. A szerző cikkeit közölte a Magyar Nemzet és a Pedagógusok Lapja. Ugyancsak tőle származik a megemlékezés a Művészeti Vizuális Nevelés 2-3. számában. A jubileum vidéken is komoly visszhangot keltett. Szőnyi Jenőről szóló cikkeket közölt a miskolci Észak-Magyarország, a győri Kisalföld, a Pest megyei Hírlap, a Heves megyei Hírlap, az Új Nógrád és a veszprémi Napló is.

A Svájcban megjelenő Európai Magyar Újság közölte Kopré József riportját Szőnyi Jenőről. A művész ezeket mondta: „…a festészet az igazi örömöm ma is… Azt festem ma is és mindig, amit a szívem diktált.” A riport végén Kopré József a következőket írta Szőnyi Jenőről:

„Töretlen hittel ma is fest. Készül újabb kiállításokra. Mert hiszi, hogy az élet értelme a gondos, mindennapi, állandó munka. Köszönjük hitét.”

A jubileumi megemlékezések során is – akárcsak régebben – felmerült sokakban a kérdés: vajon Szőnyi Jenő a XX. századi művészet melyik „izmus”-ához tartozott? A művész erre egyértelmű választ adott: „Semmiféle izmushoz nem kötöm magam”. Szőnyi Jenőnek megvolt a maga sajátos, egyéni stílusa, soha senkit sem kívánt utánozni.

A művészet barátai körében azonban komoly hiányérzet is támadt Joggal kifogásolták, hogy könyv alakban még nem jelent meg válogatás Szőnyi Jenő életművéről. A szerző egyik cikkében megállapította: „E hiány pótlása pedig szükséges lenne. Miközben további sok sikert kívánunk a művésznek, reméljük, hamarosan képes albumát is forgathatjuk.”

Sajnos, nem így történt…

Szőnyi Jenő 1992 tavaszától egyre súlyosabb beteg lett. Szanatóriumba is került az ősz folyamán. 1993 tavaszán állapota egyre rosszabbodott. Az orvosok nem tudtak már segíteni. 1993. július 7-én a kegyetlen sors véget vetett e nagyszerű életpályának.

Temetése július 29-én történt. Nagy sokaság jelent meg a Farkasréti temetőben. E sorok írója gyászbeszédében megállapította: „Szőnyi Jenő elhunyt. Művészete azonban nem lehet az enyészeté. Alkotásai örökre megőrzik a nevét.”

14: A művész utóélete