A tanári pálya kezdetén

”Oklevél a kézben – gyász a családban”. Így lehet jellemezni 1920 nyarát Schannenék életében. Jenő július 12-én kapta meg a tanítói oklevelet. Tizenegy nappal később, július 23-án édesapja meghalt.

A sors úgy hozta, hogy Schannen Jenő nem volt jelen sem a halálkor, sem pedig a temetésnél. Az oklevélosztás után ugyanis azonnal Bécsbe utazott. Akkoriban arról volt szó, hogy beáll szerzetesnek az Iskolatestvérek De La Salle Jánosról elnevezett rendjébe. Leendő novíciusként tartózkodott ekkor az osztrák fővárosban, abban a reményben, hogy ott pedagógiai tanulmányait folytathatja. Augusztus elején azonban egy detektív jött Magyarországról Bécsbe, és ő kézbesítette a gyászjelentést a szerzetesek priorjának.

A rend vezetője kíméletesen közölte Schannen Jenővel a szomorú hírt. Az ifjúval úgy állapodott meg: ha mostani kötelezettségeinek elintézése után lehetősége nyílik a visszatérésre, bármikor szeretettel fogadja vissza.

Jenő szomorú szívvel tért haza. Otthon 42 esztendős édesanyja teljesen összetörve, a másik két fiatal árvával riadtan fogadta. Az édesapa sírjánál ők négyen a szörnyű bizonytalanság érzésével álltak.

Schannen Jenő lett most a családfő; minden felelősség őrá hárult. Féltestvérei közül kettő külföldön, kettő pedig a megszállt Délvidéken élt. A fájdalmat csak a postán jött részvétlevelek próbálták enyhíteni.

Szerencsére e nehéz helyzetben voltak segítőkész emberek, akik mellettük álltak. A tanítóképző igazgatója Jenőt korrepetitornak ajánlotta egy kislány mellé. Ez persze csak pillanatnyi keresetet jelentett. Állandóbb jövedelmet ígért azonban egy másik megoldás. 1920 szeptemberében – volt tanárai segítségével – tanítói állást kapott a Szentendrei úti elemi iskolában. Hajós Mihály igazgató, aki régebben a Mozdony utcai iskola pedagógusa volt, szeretettel fogadta az ifjú pályakezdőt. (Az elhelyezkedésben „szerencsés körülmény”-nek számított, hogy akkor elég sok státus volt, mert a háborús veszteségeket pótolni kellett…)

Óbuda jelentette tehát pedagóguspályájának kezdetét. Akkor még nem is sejtette, hogy valamikor majd ott lesz a végállomás is…

1920. október elején az iskola igazgatója váratlanul magához hívta Jenőt az irodába. „Lenne-e kedve vidékre menni? – kérdezte. – Nagyszerű állás ígérkezik a Rimamurány-Salgótarjáni Vasművek ózdi iskolájánál. Olyan pedagógust keresnek, aki zenéhez ért, énekel és kézügyessége is van. Szóval all-round embert akarnak.” Hozzátette, hogy anyagi körülményei jobbak lesznek, mert a járandóság a városi fizetés kétszerese, nem számítva az egyebeket.

Jenő válaszút elé érkezett. Nehéz volt itt hagynia özvegy édesanyját és kistestvéreit. A jobb megélhetés érdekében mégis célszerűnek látszott, hogy elfogadja a vidéki állást. Felkereste a Rimamurány Rt. elnökét, Zorkóczy Samut, és jelentkezett az ózdi állásra.

Október 7-én elindult. Bármilyen furcsának tűnik, útlevélre is szükség volt ehhez, mert egy kis szakaszon csehszlovák területen utazott át. Bánréve volt a határállomás, ahol – a határon szokásos vizsgálat után – az ózdi szárnyvonalra szállt át. Egész napos utazás után érkezett Ózdra, ahol a gyári iskola igazgatója: Hanuszik Antal fogadta.

A tiszti kaszinóban kapott szállást, majd később szolgálati lakáshoz jutott egy házaspár házában. A kaszinóban kedvezményesen étkezhetett. Mint érdekességet említhetjük meg, hogy érkezése másnapján az igazgató őt a szó szoros értelmében hegedűjátékból vizsgáztatta. Nemsokára a testületi énekkar tagja is lett.

Az akkori Ózd két részből állt. Az egyiket a vasmű jelentette, a hozzá tartozó lakóteleppel. A munkások a gyár körüli „kis-Amerikában” laktak, az értelmiség viszont a hegyoldalon, a „nagy-Amerikában”. Ózd másik része a gyártól teljesen külön álló falu volt. Itt lehetett találni a postát, a kaszinót, a takarékpénztárat és az üzleteket.

Jenőt, a tantestület legfiatalabbját kollégái szeretettel fogadták. Nagyrészük nő volt, akik örültek a csinos, partiképes fiatal tanítónak. Sok családhoz hívták meg; sok zsúron és névnapon vett részt.

Arra gondosan kellett ügyelnie, hogy a hivatalos látogatásokat rangsor szerint bonyolítsa le. Ezt meg is tette. Ugyanakkor azonban – a sok elfoglaltság közepette – Jenő időt szakított az önművelésre és a hegedű-gyakorlásra is.

A festészetet sem hanyagolta el. A tantestületi szoba elég tágas volt, így annak egyik sarkában fel tudta állítani festőállványát. Délutánonként sokat alkotott. 1920-21 folyamán számos rajzot készített kollégáiról és a tanulókról egyaránt. Gyakran jelent meg a gyárban is, ahol festésre érdemes témákat talált.

A testületi helyiségben azonban nem mindig alkothatott zavartalanul. Ózd környékén is volt a gyárnak több iskolája; annak pedagógusai havonta jöttek be a központi intézménybe, s ilyenkor a tantestületi szoba zsúfolásig megtelt. Jenő ezért az alagsorban létesített magának szép műhelyt, és ott készítette festményeit. Az anyag és a szerszámok a gyárból származtak.

Ózdon akkoriban nem volt középiskola. Aki jó tanulónak bizonyult az elemiben és tovább szeretett volna tanulni, azok részére a gyár vezetősége gimnáziumi előkészítő tanfolyamot szervezett. Ezen Schannen Jenő tanította a rajzot. Ez kiegészítette jövedelmét.

Ózd másik kulturális központja a Munkáskaszinó volt. Jenő időnként itt is fellépett hegedűjátékával a kultúresteken. Az énekkar is szerepelt itt.

A tanulók hamar megszerették a fiatal tanítót, aki olyan lelkesen oktatta nekik a rajzot és a művészetet. Egy alkalommal az egyik diák megkérdezte: „Szereti-e a tanító úr a sült tököt?” Igennel válaszolt. Másnap meglepetéssel észlelte, hogy a katedrája tele van kendőbe kötött sült tökkel. Meghatotta őt ez a személye iránti szimpátia.

Nem volt rossz élete Ózdon. Érezte azonban, hogy özvegy édesanyjával és kistestvéreivel többet kell foglalkoznia. Azt is belátta, hogy ebben a kisvárosban szellemi zsákutcába jutott, ahonnan csak egy merészen elhatározott kitöréssel lehet szabadulni. Ezért az 1920/21-es tanév végén – már említett családi körülményeire hivatkozva – felmondta ózdi állását. Visszajött Budapestre. Maga mögött hagyott egy tanulságos munkaévet, számos itteni kedves ismeretséget és sok élettapasztalatot.

1921 nyár elején érkezett haza. Akkoriban a Népjóléti Minisztérium szünidei nyaraltatásokat szervezett iskolások részére. Egy ilyen csoport vezetői helyét kapta meg Schannen Jenő. Az esztergom-tábori volt katonai barakkokban szálltak meg a diákok. Schannen Jenő az egész nyarat velük töltötte; gyakran tett kirándulásokat és több tájképet rajzolt e mozgalmas vakáció során.

1921 őszén sikerült állást szereznie a fővárosban. A lakása szomszédságában lévő Városmajor utcai iskolába került, ahová éppen tíz évvel ezelőtt járt negyedik elemibe. Az akkori igazgató: Friml János még mindig a helyén volt, és örömmel fogadta őt. Schannen Jenő ismét a régi környezetbe jutott vissza, de már nem mint diák, hanem mint kolléga.

1922 tavaszán elvállalta egy bukásra álló fiú korrepetálását. A diák zenét tanult, tehetségesnek is bizonyult, de nem tudta a közönséges törtekkel való számolást. Schannen Jenő türelmesen foglalkozott a fiúval. (A törtekhez szemléltető eszközként fél almát vagy fél sajtot alkalmazott.) Hála a „tanító bácsi” segítségének, a gyerek megértette a közönséges törteket. Későbbi pályája során nagy hasznát vette ezen ismereteknek az ütemezésekben. Steiner Gyurka ugyanis később Solti György néven világhírű karmester lett.

4: A Medve utcai polgáriban